Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, ha nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és szenvedés közül a magány a legrosszabb.

Inertia Creeps 4.rész

Evelle úgy érezte, mintha egy kamionnal ütközött volna, mikor felkelt. A nap a szemébe sütött, így elsőre nem láthatta, hogy Gustav már réges rég elment. Igyekezett magán erőt venni, felült, és körbenézett. Nem nagyon foglalkozott vele, hogy a lepedő lecsúszott róla, és a mellei szabaddá váltak, bár mint minden Nő, ő is a másodperc töredéke után ráeszmélt, hogy ez nem jó, így visszakapta magára. Habár teljsen mindegy volt, ha lett volna valaki a szobában, látta volna a ciciket..nagy ügy, bármelyik magazinban látni női melleket, és Evelle is tudta, hogy így van, így legyintett egyet, és nyugtázta a dolgot. Rájött hogy Gus elment. Utálta. Magát. Megint hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék, és zsördölődött magában, hogy már megint hagyta magát. Büdösnek, és tisztátalannak érezte magát emiatt, és azon nyomban rohant is a tus alá. Menet közben mindenbe belerúgott, amit csak ért, és szidott mindenkit és mindent a világon, de leginkább magát. Hallotta, hogy csörög a telefonja, de egy cseppet sem érdekelte. Beállt a zuhany alá, egy hirtelen mozdulattal kinyitotta a hideg vizet, és remélte ez majd csillapítja kicsit a kedélyeket.

Kicsit gyötört a lelkiismeret, amiért csak úgy mindenféle üzenet nélkül otthagytam Evelle-t a szobában, legalább egy kis üzenetet írhattam volna és az éjjeli szekrényre kellett volna tennem. Azt gondoltam, az olyan gyorsan eliszkolós, lepattanós, gyáva, na de ez sem volt jobb, hogy még egy árva szót sem írtam neki. Néztem, ahogy alszik, ahogyan átkucorodott az én oldalamra, ahol én feküdtem, arcát a párnába fúrta meztelen háta és karja meg a párna alatt. Ahelyett, hogy odamentem volna hozzá, és megcirógattam volna a tarkóját, bedugtam a cigit  a számba, és elindultam a stúdió felé. Stúdió… leginkább egy szoba, pár kütyüvel, meg netkapcsolattal, hogy a többiekkel is tudjam tartani a kapcsolatot. Még kis tejfelesszájú voltam, amikor Evelle-el találkoztam, Ő idősebb volt 4 évvel, mint Én. Igazán szépnek sem mondanám, korrigálok, nem az a Nő, akitől elalélsz, de megvan a varázsa, a kisugárzása, és azok az ajkak és a szemei. Hatalmas élettel teli kék szemek. Mindig mosolygott rám, a kezdetektől fogva, és finoman próbálkozott is, de sosem lépte át a határt, és mindig csak finoman utalt arra, hogy kedves vagyok a számára, ennek ellenére mindenki rajtunk kuncogott, és cikiztek is rendesen minket a többiek, főleg azért, mert az én szememben Evelle kövér volt. Rövid volt akkor a haja, igazi vadócosan felfelé tüsizve, később nőiesebb verzióban. Egy időben nem találkoztunk túl sokat, mert ugye nekünk ott volt a turné, Evelle pedig egyetemre jelentkezett, így nem láttuk egymást annyira sűrűn, ami be kell valljam, nekem igencsak jól esett, mert legalább a többiek sem csúfoltak annyit. Néha már-már kissé zavart, ahogy szegény lányt csúfolták, és én ahelyett, hogy megvédtem volna, inkább jókat nevettem rajta, s nem egyszer még én is céltáblaként használtam. A bunkóság bélyegét is magamra sütöttem, amikor megmutattam nem egy mailt, amit nekem írt. Ebben viszont lebuktam. Mégpedig úgy, hogy szünete volt, és meglátogatott minket, aminek a bejelentését megtettem ugyan, és áment is kaptam rá, de teljesen kiment a fejemből, és buzgón meséltem miket írt, hangosan kicentiztünk minden mondatot, kifiguráztuk, ő pedig az ajtóban állt, és némán nézett minket. A többiek észrevették, és elhallgattak, amit én annak tudtam be, hogy várják a folytatást, én pedig lelkesüten meséltem tovább. Amikor a végére értem, felnéztem, és vártam a tapsot, a nagy hahótát, a többiek reakcióját, de helyette a kék szempár csalódott mérges de leginkább szomorú egyvelegével találtam szembe magam. Egyetlen szó nélkül fordult meg, és rohant végig a folyosón magassarkúban, az utazótáskáival a vállain, könnycseppel megtelt szemekkel, dühvel a lelkében. Én meg, mint egy fadarab, csak ültem, és bámultam ki a fejemből. Ha egy péklapáttal vágnak hátba sem esett volna le, hogy egy balfasz vagyok, aztán megvillant az a bizonyos villanykörte, az ajtóhoz rohantam, kihajtoltam, és jobbra-balra forgattam a fejem, hátha meglátom merre ment, de látni már semmit és senkit nem láttam, így a hang irányába indultam el. A cipők kopogása egyre hangosabb lett, és egyre gyorsabb is, tudtam hogy szinte már fut abban az égimeszelő cipőben. A női nem nagy tisztelője vagyok, amiért még ebben az amorf találmányban is képesek kecsesen járni…mit járni! Akár futni, repülni, főzni, természetesen ehhez hófehér felsőben, miniszoknyában, kicsi köténykében, és ami a legfontosabb makulátlan arcbőrrel, 100 wattos mosollyal, és mindenképp paradicsomos mártást kell csinálni, és még ha ki is ömlik, Ők az intelligens mosógéppel egy szempillantás alatt patyolatot megalázva mossák ki, szárazon, vasaltan veszik ki a gépből. Ezek az átkozott folyosók mind egyformák voltak, rövidek, mint egy labirintus, a fülemre hagyatkozva, mentem a kopácsok után. Amikor utólértem, akkor vettem csak észre, hogy egy fiatal lány szaladt csak, nyakba akaszthatós belépőkkel és egy hatos csomagos ásványvízzel. Hirtelen megtorpant, megérezte, hogy nézem, megfordult, és teljesen faarccal kérdezte, hogy óhajtunk-e még valamit a szobánkba, illetve elégedettek vagyunk-e mindennel.

-Igen, persze- feleltem reflexből.-Mondd csak, nem láttál egy rövidhajú telt lányt sporttáskákkal itt elfutni?

Egy pillanatig azt hitte hülye vagyok, hogy miket kérdezek, de aztán bólintott, és a másik irányba mutatott.

-De. Arra sietett el, kiment az ajtón, aztán le a lépcsőn, utána nem tudom, mert arra már a hátsó kijárat van, és a parkoló.

Elment. Most már felesleges utána mennem. Úgysem érném utól.

-Esetleg kérjek meg valakit, hogy nézzen utána merre mehetett? Vagy mivel ment el?-kérdezte készségesen, udvarias mesterkélt mosollyal az arcán.

-Nem. Nem kell köszi. –elfordultam, majd minden köszönöés nélkül léptem egyet, megtorpantam, a számra tettem a mutatóujjamat, és visszafordultam.-Öhm.. várj egy percet. Mégis. Ha esetleg van valaki aki látta, hogy merre vagy mivel megy, az jó lenne, hálás lennék érte.

-Rendben, intézkedem.

Elfordult, és még gyorsabban topogott tovább, hallottam, ahogy pötyögi a kis kütyüjét, közben mond pár keresetlen szót, hogy miért is tartottam fel, amikor dolga van, minden az ő nyakába van varrva stbs tb.. pont leszartam. Neki az a dolga, hogy körbeugráljon minket, ezért fizettük. Igen, mi is fizettünk neki, ahogy mindenki más is, akinek vitt vagy tett valamit. Akkor meg pofika alapállás.

Ráérősen mentem vissza, útközben felhívtam, pedig tudtam, nem fogja felvenni. Valahogy ösztönösen hívtam, egy jajdenagyonsajnálomígéremsohatöbbetnemcsinálokilyet maszlagot akartam elhadarni. Így egyben, egyetlen levegővel. A lányok szerették az ártatlan kiskutyaszemeket, az alázatos kis bocsánatkéréseket. Ez a szó, egy pici színjátékkal átitatott érzelemmel, affektált mozdulatokkal, nyerő volt. Ha nektek ennyire fontos, hogy kimondjuk ezt a szót, mert ettől nyugodtan fogtok aludni, kimondom, ezen ne múljon. Csak arra nem figyelmeztetett senki, hogy ennek van szavatossági ideje, koptatási felülete, és ha túl sokszor mondjuk, nem fogják elhinni, és van az a kis készülék bennük, ami azonnal bekapcsol amint megérzik a hazugságot. Persze nem elsőre, nem is másodjára, de egy pár ilyen után már tudják. Nem vette fel. Nem is nyomta ki. Egyszerűen a bájos női hang szólt vissza, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható. A következő majdnem 2 hónapban egyetlen e-mailra sem válaszolt, és akárhányszor írtam neki üzenetet, vagy hívtam, mindig a bájos női hang válaszolt, és az értesítő sem jött meg, hogy átment az sms. Az nem lehet, hogy valakinek ennyi ideig ki lenne kapcsolva a mobilja, és tulajdonképp magamat sem értettem. Sikeres vagyok, fiatal, akármelyik kiscsajt megkaphattam volna, és én voltam a kis csendes a háttérben, azért nekem is volt nem is egyszer olyan, amikor az én szobám volt a leghangosabb. Én csak úriember voltam, és nem raktam ki a BBC főoldalára, hogy kivel dugtam előző éjjel. Ennek ellenére beszélni akartam vele, és elmondani, hogy valamiért igenis sajnálom, nagy hiba volt a részemről. A többiek nem érdeklődtek újabb mailok után, de kérdezték mi lehet Evelle-el, de csak a karomat tártam szét, és a nem tudom lett a szállóigém. És ami a legfurább volt nekem: elkezdett HIÁNYOZNI. Azon kaptam magam, hogy újraolvastam pár üzenetet, amiket egymásnak írtunk. Georg ismert, mint a rosszpénzt, tudta valami nem kóser.

-Megint írtál neki?-ült le mellém cigivel a szájában és sörrel a kezében. Amint lehuppant, máris nyújtotta át a másik üveget, nehogy én is kiszáradjak.

-Igen. De már két hónapja nem írt vissza. Nem értem mire majrézik.

-Azok után haver, amit műveltél vele, te még csodálkozol? Most már tudja, hogy minden üzenetét kitárgyaltuk. Nem mer írni. Szeretne, de nem mer. És most már azzal is tisztában van, hogy nincs rá szükséged. Elfogadta a döntésedet. Tudod, hogy amióta csak látott téged, odáig meg vissza van, de ezek után nem fog nyomulni, szóval ahogy Te mondtad, végre lekoccolt rólad, szóval nem értelek most….csak nem Hiányzik?!

-Mi??! Nem! Dehogy! –túlságosan is gyorsan tagadtam, pedig igaza volt. Hiányzott. Arra eszméltem, hogy szükségem van a közelségére. És megdobbant a szívem, amikor megjelent egy bejövő levél, az ő nevével. Rövid, tömör kis válasz volt, mindössze 3 mondat, egybefogalmazva az elmúlt 2 hónapját. Ügyesen kerülte az ominózus esetet, engem is, magát is, átlagos dolgokat írt, mintha már unná… felszínes lett, felépített egy falat, és tárgyilagosként kezelte a dolgot. Nem tudom, miért szánta rá magát a válaszra, de cikinek éreztem, mégis örültem hogy írt. Na ez is le van tudva. Sima ügy minden. Az újabb személyes találkozóra a szokásos kis házibulin került sor. És meglepett, hogy milyen jól néz ki. Az egyetem minden csajból kihozza a legjobbat??